Tudom ígéretem ellenére elég hosszú ideje nem tettem fel részletet a saját könyvemből. Nézzétek el nekem, kérlek! Továbbra is várom a hozzászólásokat, visszajelzéseket. Jó olvasást!
Kate lassan
sétált végig a napfényben fürdő utcán. Szerette ezt az útszakaszt, mert itt nem
laknak vele egykorú emberek, senki sem állítja meg olyan kérdésekkel, mint Hova mész? Nincs kedved eljönni… stb.
Nem szerette ezeket, a kérdéseket, nem szeretett hazudni. De mit mondhatott
volna? Megyek az erdőbe, hogy egyedül
legyek, nehogy ártsak valakinek a jelenlétével. Ez butaság. Megyek az erdőbe, hogy levezessem a fölös energiáimat,
nehogy feltűnjön valami a szüleimnek, esetleg valaki másnak. Ez még az
előznél is nagyobb butaság. Ezt nem
mondhatja senkinek, hacsak nem akar egy lélekbúvárnál kikötni.
Semmi másra nem vágyott jobban, mint
végre egyedül lenni, csak önmagát adni és kiengedni az igazi önmagét, azt a
szörnyeteget, ami elbújt ebben a vonzó gyönyörű lányban.
Ez is zavarta. Akinek Isten ilyen szép
testet adott az használja ki! Akinek ilyen szép világosbarna haja van, használja
arra, hogy meglengetésével magára vonja a fiúk figyelmét! Akinek ilyen jó
termete van, az használja ki, és élvezze, hogy az összes fiú utána fordul!
Akinek ilyen nyílt sötétbarna szeme van, az olvasszon el vele minden fiú, hogy
dadogjanak, és ne legyen egyetlen értelmes mondatuk sem.
De Kate, habár a tulajdonában állt az
összes „fiúbolondító” eszköz, nem használhatta őket. Többé már nem. Ez fájt
neki a legjobban. Nincs fiúbolondítás, nincs szerelem, nincs kapcsolat, és
nincs apelláta. Ezek már nem is szabályok, hanem törvények.
Aki ilyen fura, abnormális, veszélyes
jobb, ha elkerüli a jóképű srácokat. Nem lehet önző már így is egy szörnyeteg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése